Irományaim

Jenny

         Mint minden napom, most is unalmasan telik. A legtöbb órán alszok vagy Clarával beszélgetek. Szerencsére ma még Danielt sem láttam, aminek viszont örülök.

         Lassan, de végre véget ért ez a nap és indulok is haza. Mikor kiérek a kapun hirtelen egy talpig feketébe öltözött srác rohan felém. Arcát nem lehet látni, mert napszemüveg és sapka van rajta.

         – Azt hittem, hogy sose végzel… – és mosolyog rám, mintha csak régi ismerősök lennénk.

         Mivel határozottan állíthatom, hogy egyetlen ilyen ismerősöm sincs, így futásnak eredek. Néha hátranézek, de csak fut utánam és nem úgy néz ki, mint aki fel akarná adni. Nem sokkal később be is ér a srác és kénytelen vagyok felhagyni a futással.

         – Mégis ki a franc vagy te – nézek rá értetlenül – és miért üldözöl?

         – De hisz reggel találkoztunk… – néz rám, mintha nem értené a kérdést.

         – Szerintem összekeversz valakivel, bocsi.

         Látszik, hogy ezzel most megleptem a srácot és leveszi a napszemüvegét, hogy jobban szemügyre vegyen. Ekkor veszem csak észre, hogy ázsiai az illető.

         – Most hogy mondod, előfordulhat – mondja egyszerűen kijelentve, mintha semmi jelentősége nem lenne annak, hogy nem engem keres. – Viszont szerintem te is tudsz nekem segíteni.

         Nézek rá értetlenül, hátha leesik neki, hogy jobban ki kéne fejtenie magát, mert semmit sem értek. Viszont egész helyes srác, azt meg kell hagyni.

         – Kéne két hétig szállás és valami kaja is – folytatja mondandóját – esetleg nem tudsz valami helyet?

         – Bocsi, de itt nem fogsz tudni semmi ilyesmit találni – közlöm vele a szomorú tényt.

         – Hát jó, akkor aludhatok nálatok? – teszi fel a kérdést hirtelen, ami meglep. – Természetesen fizetnék érte.

         – Kizárt, azt sem tudom ki vagy! – erre elmosolyodik és a csuklómnál fogva kezd el húzni maga után.

         – Estig épp elég idő van ahhoz, hogy megismerj – közli velem hátrafordulva, még mindig mosollyal az arcán.

         Nem akarok ellenkezni, mert eléggé kellemes volt a társasága. Úgy vagyok vele, hogy had ismerkedjünk csak, abból bajom nem lehet. Addig se kell egyedül lennem, hazavinni meg úgysem fogom. A szüleim kinyírnának, ha megtudják, hogy beengedek a házba egy ismeretlen fiút, miközben ők elutaztak.

         – És pontosan most hova is rángatsz engem? – a kérdésemre hirtelen megáll és lefagy az arcáról a mosoly.

         – Ömm… Nem tudom – kijelenti egyszerűen – nem vagyok idevalósi.

         – Na jó, akkor van egy ötletem – kirántom a csuklóm a kezéből és elmosolyodom. – Kövess!

         A közelben van egy park, ahová szinte senki nem jár. Ott nyugodtan lehet beszélgetni és addig sem kell a házba behívnom. Szerencsére rövides gyaloglás után oda is érünk és leülök az egyik padra.

         – Hallgatlak – jelentem ki egyszerűen.

         – Hogy mi?! – és néz rám értetlenül arckifejezéssel.

         – Azt mondtad ismerkedjünk, hát itt az alkalom – mosolyodok el – kezdheted is.