Irományaim

Araki

       – Nem bírom tovább Kazu – mondom teljesen kikészülve gyerekkori barátom szobájában késő este – magányra van szükségem…

         – Ha gondolod megoldhatom, hogy két hétig ne legyen próba – próbál megoldást keresni – mos úgyis lemondták a következő fellépést.

         Nézek rá reménnyel a szememben, mert tudod, hogy nem kis munka ezt elintézni.

         – Bízd csak rám – mosolyog rám bíztatóan – te pedig próbáld ez idő alatt rendbe rakni magad. Komolyan mondom haver, tényleg szarul nézel ki mostanában.

         – Nem tudom, hogy mihez kezdjek – kezdem mondani a problémám, hátha Kazu tud segíteni – teljesen el vagyok veszve…

         – Hát ezen csak te magad tudsz segíteni…

         – Megyek pakolni – nyögöm be hirtelen – még ma este elmegyek…

         Egy szó nélkül kifutok a szobájából, át az enyémbe. Sietve dobálom össze a legfontosabbakat egy sporttáskába és egy sapkát és egy napszemüveget veszek fel. 

         Rohanok is ki a hotelből, majd a legközelebbi buszmegállóban felszállok az éppen érkező buszra. Mindegy volt merre megyek, csak minél messzebb a várostól. Egész este buszról buszra szállok, próbálva minél messzebbre jutni.

         Gyorsabban telik az idő, mint gondoltam és már kezd reggeledni. A legközelebbi településnél leszállok és körülnézek. Próbáltam keresni egy embert, hogy megkérdezzem hol is vagyok, de sehol senki. Talán jobb is így, ha nem tudom.

         Elindulok gyalog befelé a városba, hátha találok valamit, ahol tudok enni. Ahogy össze-vissza forgolódtam, egyszer csak azt veszem észre, hogy nekimegyek valaminek. Hátrafordulok és egy lányt látok a földön, akinek nekem hála a bokorban végezte a szendvicse.

         – Bocsi, nem vettelek észre… – és nyújtom a kezem, hogy felsegítsem. Szerencsére az angol tudásom teljesen jó, szóval ezzel nincs probléma.

         – Hát feltűnt – mondja szinte teljesen nyugodtan a barna hajú lány. – Nem láttalak még erre…

         – Ömm, igen… Csak most jöttem – mondom, miközben próbálok magamra erőltetni egy mosolyt. – Esetleg tudnál nekem segíteni?

         – Ha elmondod miben, akkor meglehet – néz a szemembe a lány és csak most tűnik fel, hogy milyen szépek a szemei.

         – Először is valami hely kéne, ahol tudok enni – közlöm vele gyorsan, hogy eltereljem a figyelmemet a szemeiről – ha gondolod meghívhatlak, ha már a te reggelidet tönkre tettem…

         Egy ideig matat a hátizsákjában, majd előkap két szendvicset és nyújtja felém.

         – Tessék, elárulom, hogy a közelben nem fogsz találni semmit sem. – és indul tovább engem faképnél hagyva.

         – Hé, várj! Hova mész? – mondom neki, miközben megyek utána.

         – Suliba…

         Hát jó, akkor nincs mit tenni. Követem a suliig, majd megvárom, míg végez. Hátha tud még nekem segíteni másban is.

         Néha hátranéz a lány, hogy még követem-e, de úgy tűnik, hogy nem nagyon zavarja. Lassan végigmérem tetőtől talpig és arra a következtetésre jutok, hogy nem rossz csaj. Egyszer csak befordul egy kapunk, én pedig felhagyok a követéssel.

         Keresek egy árnyékot, ahova leülök és elkezdem enni a lánytól kapott szendvicseket. Úgy tűnik, itt kell megvárnom, míg végez.